Író és vállalkozó??? … Hát, nem tudom…

20 éve gondolkodom, mit is írhatnék a névjegykártyámon a nevem alá, és a mai napig nem tudom. Mindig is irigyeltem azokat az embereket, akik habozás nélkül címkézik fel magukat és süt belőlük, hogy önazonosak a címkével… Építész vagyok… Ügyvéd vagyok… Pincér vagyok… Asztalos vagyok… Mosógépszerelő vagyok… Tanár vagyok… Szobrász művész vagyok… és még sorolhatnám… én sosem találtam a címkémet.

Arról tudok írni, hogy milyen hatások értek az életemben, de azonosulni bármelyikkel is, hogy az én lennék, nem tudok. 🙂
Több, mint 20 éve vállalkozok, de nem tartom magam vállalkozónak. Autók szervizelésével foglalkoztam hosszú évekig, és kollégáim a mai napig is nagy szeretettel várnak minden kedves autóst csepeli szervizeinkben (www.vilko.hu), de megmondom őszintén sosem volt számomra önazonos ez a tevékenység. A mellékterméke viszont annál inkább. Az első pillanattól kezdve mind az autókkal, mind az ügyfelekkel olyan volt a viszonyom, mint az ajtófélfának a gyaluval vagy szántóföldnek az ekével. Elsimítani az egyenetlent, lefarigcsálni a felesleget, megművelni a műveletlent, azt hiszem ezek  a súrlódásélmények, ezek a konfrontációk, azok, amikre az emberi léleknek a legnagyobb szüksége van a fejlődéshez.

Tizenöten dolgoztak a vállalkozásomban, és a harmadik autószervizt nyitottam meg, amikor megszületett az első kisfiam, aki teljesen megváltoztatott mindent. Életemben először kezdett el nagyon komolyan érdekelni, van-e valami mélyebb értelme az életnek, van-e valami konkrét célja, amire ildomos lenne rájönni, vagy ha nincs ilyen, akkor hogyan érdemes a legokosabban kitölteni azt a néhány évtizedet,amit a földi pályafutás adhat.
Ahogy feltettem (megengedtem) magamnak ezeket a kérdéseket, szinte azonnal kirajzolódott egy új irány. Aminek természetesen semmi köze sem volt a korábbi életemhez.

Egy internetes tudásmegosztó közösségi portált kezdtem el építeni, amivel rövid időn belül sikerült elérni, hogy 70.000 ember izzítsa egy budapesti szerverteremben a szerverünk processzorait. 8 év alatt a hetvenezres felhasználótáborból személyesen is találkozhattam körülbelül 10.000 emberrel. Nem tízzel, nem százzal és nem ezerrel, hanem tízezerrel! 10.000 kézfogás, 10.000 bemutatkozás, 10.000 egymásra és egymásba pillantás, 10.000 egyeztetés, 10.000 gyalu, 10.000 eke, 10.0000 konfrontáció. Ez az izgalmas emberpálya folyamatosan inspirált. Folyamatosan kérdéseket szült a világ ügyes-bajos dolgaival kapcsolatban és nagyon sok kérdésre válaszokat is adott.

Annyira érdekelt a téma, hogy 5 év alatt több, mint 300 könyvet olvastam el. Szerencsére akadt köztük hasznos is. 🙂 Keleti-, nyugati kultúra, különböző guruk, bölcsek és szent emberek művei,  igazak és sarlatánok írásai, filozófiai irányzatok, személyiségfejlesztő trénerek, vallások, szekták kinyilatkoztatásai… Minden volt a palettán…
Nagyjából 3 év kellett, hogy a nagy részét elfelejthessem… 🙂 Sőt, még a mai napig is ürítem a szemetet. 🙂

Egy idő után azt éreztem, csak akkor lehet tovább fejlődni, ha az érdekesebb kérdéseket és válaszokat másokkal is megosztom, mert örömmel vettem észre, hogy egyre több ember jár ugyanazon az úton, ugyanazon kérdésektől hajtva és sokszor még izgalmasabb válaszokig eljutva, mint én, ezért klubtalálkozókat kezdtem szervezni. Mivel a kvantum szemlélet volt az, ami a legkacifántosabb kérdésekre is épkézláb válaszokat tudott prezentálni a megértésre vágyó logikus elmémnek, a klubnak Kvantum klub lett a neve. 🙂

Nagyon  sok találkozón hoztam fel: ha egy ember meri követni a szívét, akkor biztosan megtalálja azt a hivatást, amiben kiteljesedhet. Akinek a céljai összhangban vannak szívének vágyaival, annak a céljai biztosan meg is fognak valósulni. Ha egy kazánkovács rájön, az a szíve vágya, hogy agysebész legyen, nincs az az Isten, ami megakadályozhatná őt ebben.
Azt hiszem azért forszíroztam annyira ezt a témát, mert én szerettem volna benne a legjobban hinni.

Az egyik ilyen találkozón, amire a vendégeket egy blogbejegyzésben hívtam meg, a kazánkovácsos példánál, meg a bármire képesek vagyunk, ha akarunk résznél egy néni kicsit kikelt magából és azt kérdezte: Vilikém, ha neked azt mondanák, hogy autószervizesként írj meg egy könyvet, mondjuk egy regényt, hiszen írtál már blogbejegyzést is, a könyv sem lehet sokkal nehezebb, az neked menne? Ugye, hogy nem? Na, érted, mire gondolok? A kazánkovács az kazánkovács…

Az utolsó mondatait már nem is hallottam, mert megmondom őszintén, a kérdés, hogy tudnék-e könyvet írni az egy olyan kérdés volt, mintha… mintha egész életemben erre a kérdésre vártam volna… A külvilág érzékelése szinte azonnal megszűnt, a tudatom pedig végtelenre tágult. Csak a halántékomban lüktető erekre emlékszem és néhány össze-vissza gondolatra…Könyvet írni??? … Atyaég! … Az autószervizes pali könyvet írjon??? … Vajon hogyan festene a névjegykártyámon a nevem alatt, hogy: – író???… Még talán az is bevillant: meg lehet vajon ebből élni, vagy az írás szimplán úri huncutság? Aztán teljes képszakadás.
Fogalmam sincs, hogy fizikailag hogyan értem haza aznap este, de arra tisztán emlékszem, hogy a szívemben sosem éreztem biztosabban, hogy hazatértem.

Nos,mindebből, vagy sokkal inkább mondhatnám: mindezért született a Szökés az elme börtönéből című könyv. Aminek a puszta megírása is a legfantasztikusabb önjutalmazó élmény volt, amiben az élet valaha részesített. Egyszerűen azért, mert nem én csináltam, hanem felébredt bennem valamilyen erő, ami csinálta helyettem.
Ennél magasabb rendű csak az volt, amikor megérkeztek az első pozitív olvasói vélemények. Teljes libabőr…. 🙂 Itt tudsz beleolvasni, másokban mit mozgatott meg a történet és a felvázolt gondolatok: Szökés az elme börtönéből >>>

Önazonosnak lenni a legkiteljesítőbb élmény, amit átélhetünk, amiben létezhetünk ebben a világban. Tiszta szívből kívánom mindenkinek a megtapasztalást.
Ugyanakkor a legveszélyesebb is. Minél később kezdünk bele, annál könnyebben borítja az egész világunkat, amit addig magunk köré építettünk… Az pedig fájdalmas tud lenni…

Olyannyira, hogy végül nem az egyik, hanem az egyetlen kiút az lesz, ha véglegesen megszökünk az elménk börtönéből. (De, erről bővebben majd a második részben lesz szó. Ami azért készül már három éve, mert az én korábbi világom is összedőlt. És, mivel az is egy gyönyörű világ volt, nehéz volt a romokból felállni. Szerencsére, nap mint nap látom, hogy emberek felállnak a rájuk dőlt világ romjaiból… Sokat lestem tőlük. 🙂

Sok szeretettel,
Tarnóczy Vilmos

Maradjunk kapcsolatban! Hírleveleinkre itt tudsz feliratkozni:

Beleolvasok a könyvbe>>>

Találkozzunk! Író-olvasó találkozók>>>

Támogatók: